Hosszúhosszúhosszúhosszúhosszú ideje nem írtam már, pedig több ezerszer belefogtam már, hogy írok valami tökös bejegyzést, de őszintén szólva a kollégium, a kollégiumi emberek, itthon néhány ember és a tanulás annyira leszívta a maradék életerőmet is, hogy ma alig tudtam arra rávenni magam, hogy levonszoljam a popómat a boltig. Pedig téli szünet van és hát ugye ilyenkor nem szoktunk tanulni. Kivéve ha nem adnak fel négy házi dolgozatot, egy érvelő fogalmazást a szünetre. De mivel minket nagyon szeretnek ezért feladták őket. KÖSZI SULI <3.Akkor kezdjük a legeslegfontosabbal. Hölgyeim és uraim a mai bejegyzésben olvashatnak egy szerencsétlen 15 éves szenvedéseiről a kollégiumban!
A szobatársaim kiakasztanak. Azt már tudtam előre, hogy majd elég sokszor kell átlátogatnom Narniába a barátaimhoz miattuk, de az utóbbi időben már csak azért imádkozom, hogy hadd mehessek át a városi koleszba. Tetszik tudni, a dolgok annyira elmérgesedtek, hogy a jelenlegi helyzetből csak fejvesztve menekülni lehet. Ha bejössz a szobánkba olyan érzésed van, mintha egy életre-halálra menő pókerjátszma közepére csüccsennél be. Segítünk egymásnak, de nem tudhatod ki az aki igazán őszintén cselekszik. Aztán egyszer csak majd robban a bomba és hát az...az kiakasztó lesz. Ezentúl még a Krisztiánnal is eléggé hülyén állnak a dolgok. Legyen elég annyi, hogy naiv voltam, ő meg ezt kihasználta. Előadta a sérült kisfiút, aztán én meg hittem neki, megszerettem és itt ütött be a gáz. Persze most már ha megtehetném az egészet visszavonnám. De nem baj, most már okos leszek. Asszem'. Ha összejön. Persze ez nem elég indok, de a kollégiumban folyamatosan mennek a keverések, a pletykák, és ez kiakasztó. Ezentúl a kaja sem túl laktató, szóval semmiféle okom nem maradt maradni. De most már csak egy fél tanév és let it go városi kolesz. AAA ANNYIRA VÁROM, MINTHA DYLAN O'BRIENNEL LENNE TALÁLKÁM.
Egyébként a sulit nagyon imádom. Vagyis konkrétan egyre jobban. Nagyon jó az osztályunk is meg minden. A tanáraim is fairek, úgyhogy ja, örülök, hogy oda járok.
Egyébként örülök, hogy végre kicsit itthon tudok lenni. Habár sok szenvedéssel járt, hogy eljussak idáig ( annyi cuccot hoztam haza, hogy olyan nehezek lettek a táskáim, mintha csak valaki egy ház alapanyagait hordoztatná velem, azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra) de megérte. Tegnap és ma sem csináltam semmi értelmeset, egész nap csak feküdtem, ettem, lustálkodtam, és örültem, hogy megannyi embertől távol kerültem. De ugye holnap is nap lesz és nem csinálhatom ezt örökké. Szóval eldöntöttem, hogy holnap megmosom a hajam, kicsit tanulgatok is. Kedden pedig találkám lesz Annával. Elég ramatyul állnak most a családi dolgai, úgyhogy itt volt az ideje, hogy egy kicsit beszéljünk, emellett, most volt a tíz éves évfordulónk, ezt pedig muszáj megünnepelnünk, mondjuk egy kis mekizéssel. Úgyhogy ja, akkor majd jelentkezem, addig is báj báj aranyhalak!
