2019. november 21., csütörtök

Furcsaságok furcsaságai

Hogyha este 6-kor megiszol egy kávét elkerülhetetlen, hogy nem tudsz aludni. Nem kenem a kávéra, nagyon jól tudtam, hogy ez lesz, de azért vicces, hogy x év elteltével is ugyanolyan gyökér maradtam.
11.-ben írtam ide utoljára, mert utána már nem volt szükségem arra a menedékre, amit a blog nyújtott. Vagyis igen csak azt inkább egy kék jegyzetfüzetbe írtam, mert az embernek néha vannak olyan privát gondolatai, amiket nem akar közszemlére tenni.
 Kb. 2 év eltelt azóta, most vagyok elsőéves az egyetemen. Hihetetlen belegondolni mennyi minden változott meg 8. óta, amikor a bejegyzéseim nagy része született. Sokat változtam, de ahhoz képest, hogy eddig mennyire állítottam, hogy én hogy letagadnám a 7.-8. osztályos énemet és hogy mekkora gyökér volt, rájöttem mennyire nincs igazam. Hagytam, hogy az a kép maradjon meg arról az időszakról bennem, amit mások akartak elhitetni velem. Hogy egy kis gubó voltam. Holott rohadtul nem. Ezt most nem egoizmusból írom, de gyerekek esküszöm jól írtam. Stílusosan és végtelenül őszintén. Ez pedig baromira hiányzik. Az utóbbi időben elhanyagoltam ezeket a dolgokat, az életem középpontja a szocializálódás lett, és annyira belejöttem, hogy minden időmet lefoglalta. Pedig imádtam írni. Még mindig szeretek, csak úgy érzem nem vagyok jó benne, ezért nem erőltetem.
Mostanában eszembe jutott, hogy kéne nekem egy hobbi. Valami olyan, ami életben tart és amit imádok csinálni. És ez lehet rohadt önző, de imádok a saját tapasztalataimról beszélni. Ezért arra gondoltam újrakezdem. Persze nem itt, mert nem akarom az életem privát részeit megosztani idegenekkel (ez lehet ilyen "felnőtt lettem, érett egyetemista" katt) ez a blog meg zömében erről szól.
E nemes cél érdekében pedig írtam egy rövid esszét arról, hogy mit gondolok az elhízásról. És szar lett. Lehet az a baj, hogy mindjárt hajnal 1 van, idk, de jó lenne ezt rendesen megtanulni. Meg hát mindenkinek kell egy kreatív hobbi, én meg a főzés közben éneklés-táncolás, és 8 éveseknek fa rajzoláson tovább nem jutottam ilyen téren. Ja várjatok. El akartam kezdeni fotózni. Aztán rájöttem, hogy le vagyok égve szóval off.
Bár szerintem az esetek 90%-ban a bukás lehetőségének a tudata állít meg. Nem tudom mennyire trendik a blogok mostanában, miről írnék pontosan, hogyan csinálnám meg, lenne-e közönségem, stbstbstb. Viszont valahol úgy érzem, hogy segíteni szeretnék másoknak. Beszélni olyan dolgokról, amik csak egy Deákon borozgatás közben merülnek fel két ember között. Szeretnék beszélni a depresszióról, a hogyan másszunk ki gödrökből dolgokról, ja meg arról is, hogy mekkora szar a káposztás tészta.
Ez én vagyok, ahogy szenvedek az álmatlanságtól
Az a poén, hogy most olvastam vissza az egyik írásomat ahol egy volt osztálytársam azt mondta nekem, hogy "Az ilyen lányokból lesznek valakik, nem az olyanokból, akik könyveket olvasnak.". Jelzem, ez az illető csinálta nyár végén a gyrosomat, miközben leugrottam a helyi kocsmába pár barátnőmmel iszogatni, úgyhogy a karma létezik és basszák meg a hülyék.

Ui.: Visszaolvastam, amiket 13 évesen írtam. Mindent visszavonok.

2017. szeptember 7., csütörtök

Újra az életben

 Az igazság az, hogy az utóbbi majdnem egy évben ( talán háromnegyed? A nyári szünet elvette a matektudásom) alig gondoltam a blogra. És most eszembe jutott: jé, tényleg! Én írok egy blogot! Hogy nézne már ki ha csak úgy abbahagynám? Sehogy mert csak én olvasom, de azért na, hátha egyszer még sikeres író leszek, aztán majd az irodalom könyvekben ez a hely lesz az én "szárnypróbálgatásaimnak" nevezve.
 Hú hát akkor mi is történt az elmúlt időszakban? Gyakorlatilag 180°-ot fordult velem a világ. Azt hiszem tényleg elkezdtem megtalálni önmagam, az eszméket amik szerint élni szeretném az életem, az embereket, akik mellett önmagam lehetek és talán elkezdtem végre kicsit felnőttesebben gondolkozni. 16 évesen (lassan 17 hmm..) már illene nem?
 Na jó szóval az egész úgy kezdődött, hogy májustól, de inkább februártól kezdve beleléptem egy kapcsolatba. Teljesen odáig voltam, annyira, hogy azokat a dolgokat sem vettem észre, amik zavartak a kapcsolaton belül (?). De aztán augusztusban szakítottunk, és rájöttem miért nem jön nekem össze egy tartós kapcsolat sem: mert nem ismerem magam. Mármint érted nem igazán vagyok hűséges önmagamhoz, és mindig próbálok más kedvére tenni. És így sehogysem tudtam kibontakozni. Szóval úgy döntöttem leszarom. Azóta most egy stílusváltásban vagyok épp, és a nemtalálommagamból valami kicsit alterosabb felé kezdek húzni. Szóval felvállalom magam. Felvállalom, hogy szeretem az altert, hogy szeretem az egyedi embereket, hogy néha dohányzok, hogy szeretem az alkoholt, hogy zsidó vagyok, hogy kiállok a melegek mellett, meg igazándiból minden mellett amit itt valamiért az elvakult vidéki parasztok nem értenek meg. Tényleg, ez egy tök más világ. Mindenki lekorlátolt, és ha kicsit más vagy...neked annyi.
És ez az egész fura időszak alatt elkezdtem komolyabb dolgokkal foglalkozni, eljárni kikapcsolódni, "éljünk a pillanatnak" dolgokat csinálni, és most már jó azt hiszem. Persze mindeközben mindenkivel összevesztem, és elég sok minden felszínre tört belőlem, amit eddig elnyomtam. És lett ami jobb lett, meg van amivel még küzdök. De úgy érzem most már tényleg jó irányba tartok ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok.
 De amúgy ezenkívül minden okés, végre 11.-s okos (KHM) gimnazista éveimet töltögetem, és hát csodálatos. Pályaválasztási-stressz, faktos-stressz, nincs időm tanulni-stressz...tök jó.

Majd valamikor írok hosszabban. Csak nem most.

2016. december 25., vasárnap

Decemünneprohamber

 Vannak az életnek azok az apró kis örömei, amikor a zsebedben véletlenül találsz egy kétszázast, vagy amikor azt hitted már megetted az összes ropit és találsz még egyet a zacskó alján. Hát nekem ilyen apró kis öröm volt, amikor a Vodafone úgy döntött megdob egy csomó ingyen mobilnettel, mert miért ne. Szóval itt vagyok, és adok egy kis helyzetjelentést, mert megtehetem.
 December van, vagyis szeretet, karácsony, béke meg ilyenek és tényleg. Biztos ez is valami karácsonyi csoda, hogy a téli szünetet az őszi szünettel ellentétben nem depizéssel töltöm. Olyan nyugodt minden, hogy az valami fergeteges, és igen azt hiszem ez a fajta nyugalom, amit eddig hiányoltam az életemből. Végre kialszom magam és nem túlalszom, kávét se ittam két órája, és van majmocskás gabonapelyhem és sok-sok hét után végre alkotni van kedvem. Tehát alkotok.
  Előző helyzetjelentésem óta nem mondanám, hogy sok minden történt volna velem, mert nem történt. Szakítottam azzal a szegény kis fiúcskával akinek szíve elméletileg hiányomtól még mindig nagyon fáj, de azzal a sráccal aki miatt az én szívem fáj október óta nem beszéltem. Milyen szomorú is a diákszerelem. A novemberem viszonylag nyugodtan telt. Megcsináltuk a szalagavatót ami tény, hogy elég király lett csak az infó tanár szerint volt szar. A kollégiumban is minden jó volt, és most, hogy rengeteg szabadidőm lett végre aludtam. Na jó csak poén egész délután tanultam, mert az októberben lerontott átlagom miatt bőven volt mit behoznom, meg aztán a Vikiék se nagyon hagyták, hogy unatkozzak. Rengetegszer nevettük végig az estéket a legnagyobb hülyeségeken mert tudni kell, hogy nálunk ez valahogy úgy működni, hogy hogyha valaki unatkozik vagy csak szimplán beszélhetnéke van addig cseszteti a másik kettőt ameddig azok oda nem figyelnek rá.Szerencsére emellett volt időm rengeteget olvasni is. Többek közt kivégeztem az Éhezők viadala-trilógiát is, ami
komolyan egy zseniális könyv és A könyvtolvajt is. Hát az a könyv az.....nincsenek rá szavak mekkora zseni ez a Markus Zusak. Csodálatos. Komolyan. Új kedvenc. És Rudy....hát Rudyt imádom. Tényleg és ha már Rudy, akkor muszáj elmesélnem, hogy volt nekünk egy amolyan karácsonyi húzás dolgunk az osztályban, de ez egy hosszabb sztori.
 Az egész úgy kezdődött, hogy több heti kérlelés után az osztályfőnökünk végre hajlandó volt 5 percet szánni arra, hogy kihúzzuk a neveket. Amikor ez megtörtént, elkezdte ecsetelni, hogy hát a suliban van egy olyan szokás, (fordítás: 30 éve volt egy olyan szokás) hogy az osztályok meghívják az őket tanító tanárokat és előadnak nekik egy 15 perces karácsonyi műsort. Ez mind szép és jó, de:
1.: Ezt egy héttel az osztálykarácsony előtt közölte
2.: Az osztályfőnökünk helyett mindig mindent mi szervezünk meg, alias ezt is nekünk kellett volna
3.: Senkinek nem volt hangulata túl cifrázni ezt az egészet
Ő persze csak ecsetelte, hogy ez milyen jó, és amikor látta az elképesztő "izgalmat" és "tenni akarást" az arcokon közölte, hogy neki tök ciki osztályfőnökként, hogy mi sose csinálunk semmit. A többi osztály se. Se gáz.
Szerencsére végül a magyartanár pártfogolásának köszönhetően nem lett ebből semmi. Csak ajándékcsere volt, és mindenki nagyon menő dolgokat kapott, kivéve a Petrát (én amúgy egy tök aranyos rénszarvas plüsst kaptam). Ugyanis a Petrát a Dominik húzta (Dominik: idén jött át a D-ből, 4 tantárgyból bukik, van egy kalóz mintás nagyon laza kesztyűje és egy gyökér) és kapott tőle egy tusfürdőt. Hmmmm milyen figyelmes is ez a Dominik.
 Egyébként a közelmúltban tényleg nem történt semmi olyan komolyabban említésre méltó. De azért nagyon várom már 2017-et kicsit kezd elegem lenni ebből az évből. Remélem kicsit jobban sikerül, mint 2016. Na mindegy is, búcsúzok lassan, mert már én is untatom magam.
emellett volt időm rengeteget olvasni is.
komolyan egy zseniális könyv és A könyvtolvajt is. Hát az a könyv az.....nincsenek rá szavak mekkora zseni ez a Markus Zusak. Csodálatos. Komolyan. Új kedvenc. És Rudy....hát Rudyt imádom. Tényleg és ha már Rudy, akkor muszáj elmesélnem, hogy volt nekünk egy amolyan karácsonyi húzás dolgunk az osztályban, de ez egy hosszabb sztori.

                      Boldog karit és új évet minden kis undorító lepkécskének!

2016. november 12., szombat

Újra itt

 Azt kell, hogy mondjam két év alatt elértem azt a szintet, hogy már nem kérek bocsánatot azért mert nem jelentkezek, és nem ígérem, hogy a közel jövőben ez változni fog mert nem fog. Főleg nem mostanában.
 Az igazság az, hogy a tizedik a középiskolások életében a legnagyobb szopás. Tele vagy felesleges tantárgyakkal, idióta tanárokkal és napi hat órákat alszol csak azért mert másnap dolgozatot írsz egy olyan anyagból amire a jövőben hatalmas szükséged lesz, mert mi mind timföldgyárasok akarunk lenni. De talán nem is ez a legnagyobb szívás az egészben, hanem amikor az ezek után maradt incipinci szociális életed is romokba hull, mert hát gyerekek az enyémmel ez történt. Nade kezdjük az elején.
 Szeptemberben nagy boldogan ballagott mindenki vissza az iskolába és a kollégiumba köztük én is, gondolva milyen jó lesz ez az év, végre nem mi vagyunk a gólyák, végre a szobatársaim jó arcok, végre az osztályomat is bírom, végre beleadok mindent a tanulásba és végre úgy érzem szeretem magam és rám fog találni a szerelem. Na hát igen nem mi voltunk a gólyák. Igen a szobatársaim is jó arcok. De amint visszamentünk suliba az osztályunkból klikkek lettek, azokból akik tartották nyáron a kapcsolatot, ez a tanulni dolog már az első héten megdőlt, az osztályfőnökük megőrült, de ha már az élet szar én legalább szép vagyok, ahogy a Polaroidban is volt. Szóval a tanulás nem igazán működött, és hát az utolsó dolog az egy komplett zavarodottság volt. Kezdjük ott, hogy egyik délután lent voltam ügyelni és megismerkedtem egy koleszos sráccal, aki tök normális volt meg kedves. Elkezdtünk beszélgetni, kétszer talán sétálni is voltunk, én meg tiszta rózsaszín ködfelhőben össze-vissza vigyorogtam. Másfél hét ismerkedés után a srác megcsókolt és hát összejöttünk. Két hétig minden csodálatos volt és nagyon nagyon király, csak aztán nem igazán tudtunk normális dolgokról beszélgetni, nem is igazán egyezett az ízlésünk, rengeteg olyan tulajdonsága volt amik miatt én bárkit feltudnék rugdosni, és az egész egyszerűen úgy volt rossz, ahogy volt. Beszéltem erről több emberrel és 10-ből 10 azt mondta szakítsak vele. De nem mertem és még magamnak sem igazán sikerült beismernem miért. Egész hétvégén ezen őrlődtem még valami slamet is írtam róla (lol) szóval teljesen depressziós tumblr girl lett belőlem. Aztán hétfőn. A lányokkal csináltunk egy halloweeni bulit ahova meghívtunk pár embert köztük a Viki három tök jó fiú haverját, akikkel még júniusban a Niki buliján is együtt voltunk. Az igazság az, hogy 11 fele már a legtöbben elmentek és már csak nyolcan maradtunk 4 fiú 4 lány arányban. Elkezdtem beszélgetni az egyikükkel, irkáltunk a másik telefonjáról egymásnak, meg hát elszórakozgattunk és tényleg nagyon jól éreztem magam. Ez volt az a pont ahol rájöttem: ha egy sráccal akivel összesen 3 órát beszéltem sokkal jobban érzem magam, mint valaki olyannal akivel 1 hónapja járok, az nagyon rossz és nem szenvedtethetem tovább őt, mert vagy összetöröm a szívét, vagy nagyon nagyon nagyon összetöröm a szívét.
  Tehát az első megoldást választottam és az őszi szünet után vasárnap szakítottam a sráccal. Igen megbántottam. Igen azt hitte, hogy csak kihasználtam. Igen azt hittem lelököm a korlátról, hogy nyugodtan zuhanjon 3 emeletet. De vége volt és utána teljesen megkönnyebbültem. Ő viszont nem. Kikészült, nap 24-ben kint ül az egység előtt ahonnan tökéletesen rá lát a mi egységünkre, mindenki vigasztalja, az egyik lány próbál rávenni, hogy jöjjek vele újra össze, ésatöbbi. Tehát a szerelemből, így ennyi egy életre elég volt.
 Amúgy minden oksi, én jól vagyok de wifink még mindig nincs otthon, és ez egy kicsit kezd kiakasztani. Mármint wifi nélkül nem tudok semmit se csinálni, és kezdem érezni, ahogy elsorvadnak az agysejtjeim a sok tévétől. De no problem kitartó vagyok.
 A lényeg a lényeg az ősz egy szívás, de mindjárt december. JUHÚ!

2016. július 29., péntek

Mert wifi nélkül tényleg nincs élet

Nahát, ismét eltűntem. Úgy tűnik ez hozzám tartozik, lassan kezdek olyan lenni, mint Harry Potter, nekem is van egy láthatatlanná tévő köpenyem. Csak ez a köpeny olyan, hogy gyakorlatilag az internet világától bújtat el. De most okom van rá. Tényleg komoly ok, nem olyan, hogy "magánélet" meg "izénehézazéletem" "hirtelen népszerű lettem és nincs időm erre a kis cuccra itt". Valójában tavasszal szolgáltatót váltottunk, és anyuék azóta nem köttettek be netet, csak tévét. De azt elég gyorsan. És mivel az 1GB mobilnetemet, kb. egy hét alatt elhasználom, ezért most is anyuét osztom a laptopra. Szóval igen. Nehéz az életem. De ha már van lehetőségem, akkor kicsit frissítek.
 Őszinte leszek, nem olvastam vissza az előző bejegyzést, szóval ötletem sincs hol tartottam. Csak azt tudom, hogy ez a nyár jobb mint gondoltam. De akkor kezdjük májustól, mert az jó volt.
 Az előzményekről annyit, hogy miután megírtam a levelet, április 18-án kiköltöztem és kezdetét vette boldog bejárós életem. Sokszor tanultam buszon, sokszor azt hittem meghalok a büdös emberektől, sokszor imádkoztam, hogy bárcsak kollégista lennék és ne kellene mindennap hat előtt kelnem. Szóval a végére már zombi voltam, és ha azt kérdeznéd, hogy kollégium vagy bejárás, mindenképp kollégium.
 Tehát május elején már elegem volt az életből, és kicsit sikerült kimásznom a Lilláék ásta gödrömből, de az is inkább kapálozás volt. És talán ennek a legnagyobb okozója az volt, hogy mindennap önkétlenül is eszembe jutottak. Miért én, mit csináltam, mi van ha én rontottam el. De aztán azt mondtam elég az önsajnálatból. És pont ekkor jött egy csodás lehetőség. Vikiéknek két szobatársa akkor volt végzős, ami azt jelentette május elején kiköltöznek. A lányok felajánlották, hogy mi lenne ha hozzájuk költöznék. Persze igent mondtam. Már csak a papírok voltak hátra, megcsináltatni a kajakártyát meg ilyesmi, amiket amint tudtam meg is oldottam. De ezt mind úgy, hogy még nem mondtam Ateszéknak byebye-t. De erről majd később. Szóval a papírok megvoltak, körülbelül fél óráig szorongattam és imádtam a kajakártyám, és mivel másnap egy cserediák program keretében utaztam Erdélybe, majd ezt követően költöztem át, tudtam, hogy muszáj lesz szembenéznem a másik kolesszal. Szóval egy szép keddi napon elbaktattam a suliba és bekopogtam a nevelőibe. Persze mind a hárman ott voltak, de Atesz nem. So tipikus. Exnevelőnőm elég rendesen a szememre vetette, hogy nem érti miért költözök ki, meg ilyesmik. Egy szót se mondtam neki, had őrlődjön a tudatlanságában. Szóval sikertelenül hazamentem, de izgatottan, mert egy csodás utazás vette kezdetét másnap.
 Kb. 5 napot töltöttem Erdélyben, ebből kettőt utaztunk, de nagyon jól éreztük magunkat. Átéltem életem első bulijait, először becsiccsentettem, ittam olyan piát amiről nem tudtam, hogy mi az, barátkoztam miközben olyan állapotban voltam mint egy idióta, és ittam zöldalmás vodkát (ami nem volt finom, akármennyire is erősködött az eladó srác). Odáig voltam az egészért.
 Ezt követően hétfőn költöztem be a koleszba. Amikor megérkeztem csak a Viki volt ott, de vele beszélgettünk és nagyon jó volt. Mármint tényleg az egész koli hangulata más volt, és a rákövetkező hetekben remekül jól szórakoztam. Na meg a lányoktól rengeteget is tanultam, és az egészben a legnagyobb pozitívum, hogy közelebb kerültem hozzájuk.
 Beköltözésem első hetén sikerült dumálnom Atesszal és habár nem örült túlságosan neki, hogy elmegyek, mégis jól, pontosabban jobban kezelte, mint társai. Egy élmény volt neki leadni a szobakulcsot. Előtte még felnéztem, hogy megkeressem az Édut, és mivel a szobájában nem találtam, bekopogtam a miénkbe. Fincsi lábszag bomlasztotta a falakat, és éreztem, hogy a levegőtlen szobában nem ez az egyetlen probléma. Igazándiból több is volt, de mivel én egy fényes, és tágas szobában éltem, ahol volt levegő, és kedves emberek, csak sajnálni tudtam a Nikiéket. Egy kis útbaigazítás után felmentem megkeresni az Édut. Amint megtaláltam, kiderült, hogy megint költözött egyet és, hogy a Zsófiék nem akarnak jövőre vele lakni. Kicsit még beszélgettünk, aztán visszamentem a koliba élni tovább csodás új életem.
 Június elején osztálykirándulásra mentünk egy tanyára, ahol olyan emberekkel beszéltem az osztályból, akikkel ezelőtt soha. Meglepett, hogy mennyi mindent nem tudunk egymásról, és hogy két nap alatt mennyire közel lehet kerülni a másikhoz. Szóval igen, az osztálykirándulás néha akármennyire is gyökérségnek tűnik, valójában sok dologban segít.
 Erre egy hétre volt a Nikinek ( osztálytárs ) a szülinapi bulija, ahol rengeteg emberrel találkoztam. Először elég nehezen mentek a dolgok, de végül is jól sült el az egész. Annyit erről, hogy néhány részeg tényleg nem jó arc.
 Aztán eljött a nyári szünet. Miután könnyes búcsút vettünk egymástól, hazaköltöztem és elkezdtem egyre több időt tölteni a Bertával. Újra közelebb kerültünk egymáshoz és eég sok közös programot kezdtünk el együtt szervezni. Aztán eljött a tábor ideje. Végre saját csoportunk lett, és attól függetlenül, hogy néha komolyan felakartam ültetni az Annát az első buszra ami haza viszi, jól éreztem magam. A végére már egészen kezdett is hiányozni, és tábor utáni első hét eléggé punnyadósan telt.
 Aztán tegnap voltunk megnézni a táncversenyt. Igazándiból jó volt. Találkoztam a Dórival is, a Gergő rámmosolygott, és habár amikor hazaértem, apa megérezte rajtam az egy üveg Somersbyt (ami mondjuk nem is csoda, mert apukám egy két lábon járó szonda ) csak egy bizonyos időintervallumig voltak gyilkos hajlamaim. Ez az idő akkor kezdődött amikor megláttam a Nikit és Lillát belépni a sportcsarnokba. Egyszerűen sokkot kaptam. Csak ültem és néztem, hogy most vagy kimennek maguktól, vagy én rugdosom őket hazáig. De aztán egy órát maradtak csak. Ami jobb is volt. Mindannyiunknak.
 Szóval egyelőre itt tartok. Remélem ez majd később egy kicsit jobb lesz. Ha találok wifit talán írok. Addig is



CS!

2016. március 31., csütörtök

Búcsúlevél a kollégumi ágyamnak

 Ezt a címet adtam annak a levélnek, amit búcsúzásképpen írtam az ágyamnak. Nos ez is mutatja, hogy amióta nem jelentkeztem, sok minden történt. Tényleg. Nem viccelek. A-a. Idegileg annyira kikészültem, hogy búcsúlevelet írtam az ágyamnak, amiben elbúcsúzom tőle. Még poént is írtam bele.
 Szóval igen. Téli szünet óta összevesztem a Bertával, de mostanra mondhatni jobb a kapcsolatunk. Sokkal jobban megismertem az osztálytársaimat, az Édut kicsinálták a Lilláék és ezért átköltözött a szomszédba, az a bizonyos srác számomra meghalt, és április 15-én elhagyom a kollégiumot. Talán az utolsó a legnagyobb változás számomra. Az, hogy bejárós leszek olyan szempontból rossz, hogy kevesebb időt töltök majd itt, de nyugodtabb leszek. De mi is vezetett erre? Igazándiból talán a Lilla. Év elején nagyon pozitívan álltam hozzá, próbáltam nem hinni a pletykáknak, amik szerint, ő egy hazug ribizli, (próbálok leszokni a káromkodásról) de csalódtam. Valahogy a Nikivel jobban egymásra találtak, és ezért engem kiszorítanak, nem hívnak közös programokra, ilyesmi. Én meg úgy döntöttem elegem van, jövőre úgyis elmegyek, akkor már nem mindegy, hogy az utolsó pár hónapot bejárósként csinálom végig? Ettől függetlenül azért kicsit szomorú vagyok, mert tök sok mindent terveztünk nyárra, de úgy tűnik én kiestem a csapatból. Hát ez van. Csak a Nikit féltem, még akkor is, ha ez nem az én dolgom.
 Viszont, hogy pozitív dolgok is legyenek ebben a bejegyzésben: 1.: A tavaszi szünetem jó volt. Nagyon. Meg a tavasz is. Virágzanak a fák, meg a virágok, jó idő van, süt a nap, meleg van, mindjárt itt a rövidgatya szezon, és ahhhhhh. Erre várok december óta. Ahhoz képest tavaly milyen télmániás voltam, mostanra jobban megtetszett a jó idős tavasz.
2.: Nem sokára megyek sütni, mivel holnap a suliban ilyen speckó sulis nap lesz amikor minden osztály csinál programokat, nekünk meg mivel nem találtunk semmit ezért sós sütibárba kell sütnünk. De tök jó lesz, reggel megyek a Rékáékkal Szerencsekerékre, aztán meg elméletileg megyünk 1 perc és nyerszre, meg akarok menni Jósdába, meg ilyenek. Alig várom.
3.: Írtam egy jó föci tézét.
4.: Megerősödött a kapcsolatom az Éduval, valahogy többet beszélünk, meg minden, mondjuk épp most mentek el fagyizni a Lilláékkal ( engem nem hívtak ) szóval valószínűleg én vagyok a téma, és az Édu elmondja nekik, hogy elmegyek. Na nem baj. Mondjuk kíváncsi lettem volna az arcukra, amikor leviszem a bőröndöm, és búcsút intek nekik.
5.: Végre elkezdtem tudni diétázni. Hála a jó időnek, sokkal nagyobb késztetést érzek, jobban érzem
magam a bőrömben, és nem akarok annyit enni. Szóval boldogság.
 That means attól még, hogy egy csomó rossz dolog van körülöttem, igyekszem inkább a jókra koncentrálni, és kiélvezni, hogy nyikorog alattam az a kollégista ágy. Remélem bárkinek aki ezt olvassa jól telik a tavasza, szóval boldog tavaszt, élvezzétek ki, mert ez is csak a Földön van!

2015. december 20., vasárnap

Tündérmacik

 Hosszúhosszúhosszúhosszúhosszú ideje nem írtam már, pedig több ezerszer belefogtam már, hogy írok valami tökös bejegyzést, de őszintén szólva a kollégium, a kollégiumi emberek, itthon néhány ember és a tanulás annyira leszívta a maradék életerőmet is, hogy ma alig tudtam arra rávenni magam, hogy levonszoljam a popómat a boltig. Pedig téli szünet van és hát ugye ilyenkor nem szoktunk tanulni. Kivéve ha nem adnak fel négy házi dolgozatot, egy érvelő fogalmazást a szünetre. De mivel minket nagyon szeretnek ezért feladták őket. KÖSZI SULI <3.
 Akkor kezdjük a legeslegfontosabbal. Hölgyeim és uraim a mai bejegyzésben olvashatnak egy szerencsétlen 15 éves szenvedéseiről a kollégiumban!
A szobatársaim kiakasztanak. Azt már tudtam előre, hogy majd elég sokszor kell átlátogatnom Narniába a barátaimhoz miattuk, de az utóbbi időben már csak azért imádkozom, hogy hadd mehessek át a városi koleszba. Tetszik tudni, a dolgok annyira elmérgesedtek, hogy a jelenlegi helyzetből csak fejvesztve menekülni lehet. Ha bejössz a szobánkba olyan érzésed van, mintha egy életre-halálra menő pókerjátszma közepére csüccsennél be. Segítünk egymásnak, de nem tudhatod ki az aki igazán őszintén cselekszik. Aztán egyszer csak majd robban a bomba és hát az...az kiakasztó lesz. Ezentúl még a Krisztiánnal is eléggé hülyén állnak a dolgok. Legyen elég annyi, hogy naiv voltam, ő meg ezt kihasználta. Előadta a sérült kisfiút, aztán én meg hittem neki, megszerettem és itt ütött be a gáz. Persze most már ha megtehetném az egészet visszavonnám. De nem baj, most már okos leszek. Asszem'. Ha összejön. Persze ez nem elég indok, de a kollégiumban folyamatosan mennek a keverések, a pletykák, és ez kiakasztó. Ezentúl a kaja sem túl laktató, szóval semmiféle okom nem maradt maradni. De most már csak egy fél tanév és let it go városi kolesz. AAA ANNYIRA VÁROM, MINTHA DYLAN O'BRIENNEL LENNE TALÁLKÁM.
 Egyébként a sulit nagyon imádom. Vagyis konkrétan egyre jobban. Nagyon jó az osztályunk is meg minden. A tanáraim is fairek, úgyhogy ja, örülök, hogy oda járok.
Egyébként örülök, hogy végre kicsit itthon tudok lenni. Habár sok szenvedéssel járt, hogy eljussak idáig ( annyi cuccot hoztam haza, hogy olyan nehezek lettek a táskáim, mintha csak valaki egy ház alapanyagait hordoztatná velem, azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra) de megérte. Tegnap és ma sem csináltam semmi értelmeset, egész nap csak feküdtem, ettem, lustálkodtam, és örültem, hogy megannyi embertől távol kerültem. De ugye holnap is nap lesz és nem csinálhatom ezt örökké. Szóval eldöntöttem, hogy holnap megmosom a hajam, kicsit tanulgatok is. Kedden pedig találkám lesz Annával. Elég ramatyul állnak most a családi dolgai, úgyhogy itt volt az ideje, hogy egy kicsit beszéljünk, emellett, most volt a tíz éves évfordulónk, ezt pedig muszáj megünnepelnünk, mondjuk egy kis mekizéssel. Úgyhogy ja, akkor majd jelentkezem, addig is báj báj aranyhalak!