Igen, az Armand...nem értem. Képtelen vagyok megérteni. Mindenért rühellem. Rühellem mert meg sem próbált hinni nekem. Rühellem mert egy pöcs. Rühellem, mert meghallgatott, ezért úgy érzem tartozom neki. Rühellem, mert akkor kedveltem. Rühellem, mert én rájöttem arra. Rühellem, mert úgy érzem kihasznált. Rühellem, mert tudtam, hogy csak egy újabb porcelánbaba vagyok a gyűjteményben. Ennek ellenére elfogadtam a bocsánatkérését szeptemberben, pedig biztos voltam benne, hogy azt a szöveget rajtam kívül több lánynak is bemásolta.
Szóval amikor megismertem, akkor aranyos volt, kreatív, olyan volt, mint egy kiskutya az esőben, akit féltesz megázni, és beengeded a meleg lakásodba. Én leginkább azért nyitottam ki neki az ajtót, mert tetszett. Mindig vártam, mikor ír rám újra. Mindig ő köszönt el előbb. Szóval sokat beszéltem vele. Meghallgattam. Próbáltam segíteni. Tetszett. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy neki az egyik legjobb barátnőm tetszett, majd az egyik kedvesebb osztálytársam. Akkor pedig elkezdtem látni valamit, amit rajtam kívül csak pár ember. Megláttam a vicceskedő emos srác mögött azt a kisfiút, aki csak arra vágyik, hogy mindenki őt szeresse, hogy mindenki őt éltesse. Hirtelen elegem lett belőle. Egész életemben gyűlöltem a napraforgó fiúkat, hát akkor egy életre megutáltam. Az érzés talán olyan, mint amikor egy versenyen vagy, és az utolsó feladatig mindent könnyűnek érzel, és azt gondolod van esélyed a dobogó legfelső fokára lépni, majd felemeled a fejed, körbenézel, és azt látod a versenytársaid száma megtízszereződött. A tanár odamegy hozzájuk, segít nekik, csak hozzád nem megy oda már. Oké ez elég valótlan hasonlat, de a lényeg benne van. Szóval aztán nyáron küldött egy képet, ahol a keze volt véresen. Meg kérdeztem, hogy hogy csinálta, ő csak annyit írt, hogy "direkt". Nem akartam vele beszélni, nem válaszoltam a bocsánat kérő levelére. Aztán szeptember első hetében megint elkezdett tetszeni. Rám írt, hogy sajnálja. Visszaírtam, hogy én voltam hülye. És kezdődhetett egy újabb rajongásos első félév. Oda meg vissza voltam. Dumáltunk fészbukon, pacsiztunk a suliban. Aztán őszi szünetben rám írt, hogy van az a "lány" a másik városból. Ő tőle volt "oda meg vissza", megkérdezte tőlem, elmondja-e neki, hogy szerelmes beléje, vagy legalább is tetszik neki. A lánynak volt barátja. Azt mondtam tartózkodjon. Tudtam, hogy elszúrtam, mert addig nem vallottam be, és onnantól fogva bármit teszek, akkor is maradt volna " az a halasi lány". Szóval hagytam. Aztán összejöttek. Nem törtem össze, mivel nem lett volna értelme, őrültem, hogy ő is boldog, szóval hagytam. Aztán elkezdtem benne látni valamit. Amikor az arcára néztem angolon, nem azt a jópofiskodó fiút láttam. Azt éreztem, hogy feszült. Képtelen elengedni magát. Látszott rajta, hogy ideges a többiek előtt. Hogy fél valamitől. De az is lehet, hogy tévedek. Mindenesetre amilyen gyorsan jött a rajongásom felé, olyan lassan múlt el. A napokban pedig próbáltam vele enyhíteni a kapcsolatom. Nem akartam, hogy szüksége legyen rám, hiszen ott volt neki a panel, a barátnője, a barátai. Az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy nekem szükségem volt rá. Ez volt az a pont ahol megakadt csodálatos tervem.
Szóval valahogy szóba került az Armand, meg a barátnője. Beszéltünk róluk. Azt mondtam, hogy szerintem az Armandnak valaki olyanra van szüksége, aki gondoskodik róla. Aztán este rám írt.
"Anna... :')"
"Szija :DD""Mizu?"
"Semmi arra? :DD"
"Hm."
Itt tudtam, hogy valami nincs rendben. Talán a Hajni mondott neki valamit, de nem mondtam semmi olyat, amivel megvádolhatna. Másnap reggel az Bertától megtudtam, hogy az Armandnak valami alsóbb éves azt mondta, mi kibeszéltük. Igen, tény, hogy mondtam ezt azt az Armandról, de csak amikor haragudtam rá, amikor edzés után jöttünk haza. Este rá írtam. Dühös völtam. Megakartam fojtani. Haragudtam rá, mert még meg sem próbált hinni nekem. "Aki neked akar hinni az neked fog". Ő nem akart. Ez olyan, mint egy hátba szúrás. Hogy azt akarta-e, hogy alázkodjak meg előtte egy bocsánat kéréssel, vagy csak elakart engedni...nem tudom. De utálom. Pár napig hibáztattam magam. Aztán megkérdeztem Anyát. Azt mondta ne kérjek bocsánatot. Vonjam kérdőre. Nem vontam.
Szóval ez a kibeszélés dolog...úgy érzem mintha az én hibám lenne. Oké, tényleg nem volt szép dolog. De azért Ő sem volt egy hú de jófej.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése