*Nem tudom mi legyen a cím*

 A kollégium meglehetősen érdekes. Amióta ott élem a mindennapjaimat, kicsit olyan, mintha elkezdtem volna élni. Új emberek, új helyszínek, új helyzetek, új lehetőségek, új furi kolesz kaja, új problémák és ja. Tök király az egész. Mármint tényleg az. Ha kollégista vagy olyan, mintha az idő elrepülne a fejed fölött. Jó, persze két vagy talán egy héttel ezelőtt én sem egészen így gondoltam. Sőt meglehetősen ki is borultam, és még mindig nem tudom mi üthetett belém. Egyszeribben úgy éreztem haza akarok menni. Hiányoztak Anyuék, hogy nem vagyok mindennap velük, hiányzott a Berta, hogy nem megyünk mindennap együtt a suliba, nem nevetjük ki együtt a többieket, és nem vagyunk úgy tényleg, igazándiból együtt. Komolyan hazaakartam menni, sőt el is terveztem, ha lejár az egy hónap limit, amit anyuval megbeszéltünk, zúzok haza ezerrel, és meglepő dolog történt. Niki azt mondta, nehogy haza merjek menni, mert megöl, és mondta Lilla is, én meg ennek nagyon örültem. És tudjátok mit? Nem akarok hazamenni.
 Főleg azok után nem, hogy a kosárlabda klub keresési akcióm kudarcba fulladt. A sulimban nincs kosaras klub, a kollégiumot működtetű suliban csak kötelezően választható sportként létezik, max. a városban lévő sportiskolába mehetnék el, de oda meg nem akarok. A kollégiumnak viszont van az udvaron kosárlabda pályája, a Szabi meg elkezdett tanítani kosarazni. Ő egyébként tiszta jó fej. Bírom. Két nappal ezelőtt meg kiakartam lökni a harmadik emeletről. Jó, hát igazándiból annyi volt, hogy nem köszönt vissza, meg úgy köszönni sem akart, szóval igen. Mostanában kicsit idegesebb vagyok.
 De egyébként úgy nem tudom. Vagyis hát na. Szereztem újra Tesco-s vaníliás illatgyertyát, és körülbelül délelőtt óta ég, és olyan illat van a szobámban, mintha belenyomnám a fejem egy doboz CBA-s vanília jégkrémbe. De tök jó, mert én nagyon szeretem a vaníliát, az tök király dolog. Ma csináltam tejeskávét reggelire, és szerettem volna beletenni fahéjat, mert az úgy nagyon jó párosítás. Aha, csak nem volt fahéj. Hát magamban el is kezdtem szitkozódni, hogy miért nincs itthon fahéj. Senki sem adott rá választ, már ha a rádióból szóló "I can't feel my face, when I with you" nem számít annak. Asszem' nem.
 Jaj, egyébként elkezdtem olvasni az Obszidiánt. Az összes bloggal kapcsolatos dologban megértem Katyt. Meg bírom az egész csajszit. Dameon meg olyan mint egy rossz tíz éves. De egyébként kifejezetten örülök, hogy találtam végre egy olyan könyvet, ami kicsit jobban leragasztott. Csak velem az a baj, ha elkezdek valamit olvasni, azt egy délután alatt képes vagyok kivégezni. Itt is így volt. Egyik pillanatban a huszonnegyedik fejezet első bekezdését olvasgatom, lapozok egyet és az van a lap tetején, hogy harmincegyedik fejezet. Mindegy, legalább megtudtam mi történik, és hogy milyen hosszan le lehet írni egy csatát.