Tündérmacik

 Hosszúhosszúhosszúhosszúhosszú ideje nem írtam már, pedig több ezerszer belefogtam már, hogy írok valami tökös bejegyzést, de őszintén szólva a kollégium, a kollégiumi emberek, itthon néhány ember és a tanulás annyira leszívta a maradék életerőmet is, hogy ma alig tudtam arra rávenni magam, hogy levonszoljam a popómat a boltig. Pedig téli szünet van és hát ugye ilyenkor nem szoktunk tanulni. Kivéve ha nem adnak fel négy házi dolgozatot, egy érvelő fogalmazást a szünetre. De mivel minket nagyon szeretnek ezért feladták őket. KÖSZI SULI <3.
 Akkor kezdjük a legeslegfontosabbal. Hölgyeim és uraim a mai bejegyzésben olvashatnak egy szerencsétlen 15 éves szenvedéseiről a kollégiumban!
A szobatársaim kiakasztanak. Azt már tudtam előre, hogy majd elég sokszor kell átlátogatnom Narniába a barátaimhoz miattuk, de az utóbbi időben már csak azért imádkozom, hogy hadd mehessek át a városi koleszba. Tetszik tudni, a dolgok annyira elmérgesedtek, hogy a jelenlegi helyzetből csak fejvesztve menekülni lehet. Ha bejössz a szobánkba olyan érzésed van, mintha egy életre-halálra menő pókerjátszma közepére csüccsennél be. Segítünk egymásnak, de nem tudhatod ki az aki igazán őszintén cselekszik. Aztán egyszer csak majd robban a bomba és hát az...az kiakasztó lesz. Ezentúl még a Krisztiánnal is eléggé hülyén állnak a dolgok. Legyen elég annyi, hogy naiv voltam, ő meg ezt kihasználta. Előadta a sérült kisfiút, aztán én meg hittem neki, megszerettem és itt ütött be a gáz. Persze most már ha megtehetném az egészet visszavonnám. De nem baj, most már okos leszek. Asszem'. Ha összejön. Persze ez nem elég indok, de a kollégiumban folyamatosan mennek a keverések, a pletykák, és ez kiakasztó. Ezentúl a kaja sem túl laktató, szóval semmiféle okom nem maradt maradni. De most már csak egy fél tanév és let it go városi kolesz. AAA ANNYIRA VÁROM, MINTHA DYLAN O'BRIENNEL LENNE TALÁLKÁM.
 Egyébként a sulit nagyon imádom. Vagyis konkrétan egyre jobban. Nagyon jó az osztályunk is meg minden. A tanáraim is fairek, úgyhogy ja, örülök, hogy oda járok.
Egyébként örülök, hogy végre kicsit itthon tudok lenni. Habár sok szenvedéssel járt, hogy eljussak idáig ( annyi cuccot hoztam haza, hogy olyan nehezek lettek a táskáim, mintha csak valaki egy ház alapanyagait hordoztatná velem, azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra) de megérte. Tegnap és ma sem csináltam semmi értelmeset, egész nap csak feküdtem, ettem, lustálkodtam, és örültem, hogy megannyi embertől távol kerültem. De ugye holnap is nap lesz és nem csinálhatom ezt örökké. Szóval eldöntöttem, hogy holnap megmosom a hajam, kicsit tanulgatok is. Kedden pedig találkám lesz Annával. Elég ramatyul állnak most a családi dolgai, úgyhogy itt volt az ideje, hogy egy kicsit beszéljünk, emellett, most volt a tíz éves évfordulónk, ezt pedig muszáj megünnepelnünk, mondjuk egy kis mekizéssel. Úgyhogy ja, akkor majd jelentkezem, addig is báj báj aranyhalak!

  Elkezdődött a szünet. Juhé. Őszintén szólva?
A Bertán, és azon kívül, hogy most már sokkal több időt tölthetek anyuékkal nem volt más okom várni. Na meg a szülinapom, de ez más tészta.
 Amióta itthon vagyok nem érzem igazán boldognak magam. Kicsit olyan mintha visszacsöppentem volna a régi világomba, eléggé egyedül vagyok, és ilyenkor gondolkodok. És ha gondolkodok...na abból sok jó nem sülhet ki, mert mindig kiakadok. De talán leginkább az esik rosszul, hogy akikkel régen napi szinten beszéltem, felém se kuksiznak. Ott van például az Armand is. Tavaly ilyenkor őt tartottam az egyik legjobb barátomnak. Akinek bármit elmondhatok, akivel kölcsönösen meghallgatjuk a másikat, ugyanakkor lehet hülyéskedni is vele, bla bla bla. Az idei évben két találkozót próbáltam vele összehozni, de az a vicces, hogy mindkettőt lemondta, pedig ő hívott fel előbb, hogy mégis mi van velem. Miután a másodikat lemondta úgy voltam vele, nem futok utána. Nem játsszuk el megint, ami tavaly volt, elegem van abból, hogy az emberek hazudnak nekem. Azt mondja találkozzunk, beszéljünk, holott ő mondja le az egészet. Ma pedig találkoztak a Nikivel. Hát mondom kurva jó. Neki biztos nem kellett kétszer kérni. Mert ha a Niki mondja akkor oké. Ha én mondom, akkor hagyjuk. Tudod...mindenem ki van a Nikivel. Játssza az ártatlant, hogy ő tökre szurkol nekünk a Krisztiánnal, meg hogy bármit elmondhatok neki, holott az egész arra megy ki, hogy ő legyen a középpontban. Mindig ez van, és a legrosszabb az egészben, hogy mindig valahogy megoldja, hogy neki jöjjenek ki jól a dolgok. Utálja ha valakinek összejövőben  valami fiúügy, vagy bármi, amivel kicsi figyelmet is szerezhet magának az emberke, ezért szépen beletapos a terveibe, hogy a figyelem ráterelődjön. Komolyan, lassan ott tartok, hogy kivetem egy szakadék szélére, ami alatt víz van ami tele van emberevő bundás kenyerekkel.
 Azért persze örülök, hogy végre az itteniekkel is lehetek, meg azért hiányzott az egész miniváros fílingje, de hogy őszinte legyek, alig várom, hogy vissza mehessek a suliba. Nem azért mert tanulni kell, francokat, hanem azért mert ott állandóan körbe voltam véve emberekkel, akiket még úgy bírtam is. Ja, szóval alig várom a vasárnapot.
  Ma voltunk a Bertával moziban, megnéztük a Hotel Transylvania 2-t. Amikor még júliusban kitaláltuk, hogy elmegyünk rá, egyáltalán nem tűnt gáznak. Ma, ahogy elértünk a mozihoz, én már éreztem, hogy hülyének fognak minket nézni, és ja. Mivel elég kicsi a város ahol moziban voltunk, már a bejárat sem volt egybe a kijárattal. A Berta meg rögtön a "Kijárat" táblával ellátott ajtónak indult neki, és mi után magyaráztam neki, hogy az a kijárat, átmentünk a bejárati ajtóhoz. Na már amikor odamentünk a pénztárhoz, az ott álló nő először elvigyorodott rajtunk. Megjöttek az érett 15 évesek. Aztán meg tiszta közömbös meg bunkó volt, pedig azt hittem majd tudunk szerezni ingyen popcornt. Szép álom volt. Szóval ja beültünk a moziterembe ahol rajtunk kívül max 25-en voltak még, kislányok és anyukáik. Nem baj, mi azért rohadt jól néztünk ki ott. De egyébként el voltunk. A film tökre agysorvasztó volt, de azért a kissrác benne rohadt aranyos volt, és mi már csak ezért is élveztük. Aztán hazajöttünk, beszélgettünk, meg úgy tökre el voltunk. Ilyen téren a szünet eddig tök jó.
  Hétvégén az Anna összehozott egy kis táboros találkozót, ott volt a Szúra, a Kami, a Flóra, az Anna meg természetesen én. Rohadt jó volt, hajnalig fent voltunk, annyi műkaját megettünk mint a fene, csináltunk ezer képet. Egyébként furi volt az egész, mert már eleve el lett cseszve az eleje. Szegedre kellett bemenni a lányokért (engem az Annáék felszedtek útközben, mert az öccsét vitték el a mellettünk lévő minivárosba a nagymamájához) a vonat állomáson vártunk, beszélgettünk az Annával, meg zenét hallgattunk aztán kimentünk a peronra. A barátnőmet majdnem megette egy darázs, de szerencsére csak majdnem. Aztán megjöttek a Szúráék, és mivel az Anna anyukájáék csak behozni tudtak minket Szegedre, ezért szépen elvillamosoztunk a buszmegállóba ( Szeged mellett

Ez lett az egyik legjobb kép

laknak), az Anna meg azt hitte negyed óra múlva jön busz, csak azt elfelejtette, hogy október 23 volt, ezért egy órával később volt buszunk. Gondoltuk no para, bemegyünk az Árkádba, ott el leszünk. Aha, csak zárva volt, meg aztán a Sparba is elakartunk menni, mire leesett, hogy az sincs nyitva, de mivel a lányok nagyon éhesek voltak, az egyik utcai hamburgerezőnél leültünk kajálni.
Beszélgettünk, meg elvoltunk, aztán megjött a busz, felszálltunk és elindultunk, odaértünk, beszélgettünk, meg tök jól el voltunk. Egész hétvégén filmeket néztünk, tortáztunk, popcornt ettünk, fitnesz parkban szórakoztunk, csináltuk ezer képet, és nagyon jól el voltunk. Eszméletlenül király volt az egész, biciklivel meg rollerrel gangeltünk végig a városon.
  A szülinapommal kapcsolatban meg nem tudom. Várom, mert kíváncsi vagyok mi lesz. Ki ír, az Armand mit ír, a Krisztián hogy ír, mindenki hogy ír, ki az aki tényleg emlékszik majd rám, meg hogy az egész hogy lesz. Remélem jól sül el. Majd még jelentkezem. Báj-báj!

Középsuli? Nem, köszi.

  A gimnázium nem vicces. Állandóan tanulnod kell,
mert ha nem tanulsz a tanárok kiakadnak rád. És az én gimimben még a töri tanárt sem sikerült lefizetni két kávéval, mert megíratta a tézét.
 Oké, szóval mostanában kicsit úgy érzem mintha kiszorulnék az osztályból. Vagyis nem pont az osztályból, mert azért jó pár emberrel jóban vagyok, meg most szereztem egy két új pajtit, viszont a tősgyökeres városiak kicsit mintha egy saját klikket alkotnának. Persze ez is csak a kiváltságosoknak van. De ha úgy nézzük elég nyitottak, csak épp velem nem akarnak beszélni. Vegyük például az Eriket. Drámán egymás elé kerültünk (véletlen rendeződés, ilyenkor számítani lehet arra, hogy egymással kell beszélgetnünk). Úgy mosolygott, hogy összeszorította a száját, én meg ugyanígy visszamosolyogtam, de nem tudtam, hogy ezt most úgy veszi-e, ahogy akarom. Mellette a Gábor ült, mellettem meg az Évi (tősgyökeres klikk egyik tagja, ráadásul az Erik osztálytársa volt) és megkérdezte a Gabit, hogy nem akarnak-e cserélni. Gondoltam magamban, hogy jó rendben, nincs ezzel semmi baj de azért a kurva anyád. Bár az Erikkel a kapcsolatom...eh nem tudom hova tenni. Alig beszélünk, és már második nap is éreztem, hogy elég unszimpatikus vagyok neki. Bezzeg a sztori a macskáimról izgalmas volt. Hahaha.
 Aztán ott vannak még a D-ből is. Egyik német előtt az Olivér (D-stőzsgyökeres klikk tagja) a tolltartómban turkált, és csórt pár post it-et, a következő órán már rám se nézett. Persze mindezek mellett ellenérvvel az, hogy a nem tőzsgyökeresklikk tagjaival, és azokkal aki a csapat határán állnak jó kapcsolatot tartok. Az a baj, hogy én mindig is kicsit pesszimista hajlamú voltam. Szóval ja. FUCK IT TŐZSGYÖKERESKLIKK.
  Ehhez képest a kollégiumban meg egyre jobbak a kapcsolataim. Mármint tényleg, egyre több emberrel voltam. Valamelyik nap az egyik sráccal beszéltünk, nagyon tartalmas volt, megkérdeztem miért vágott olyan hülye fejet ő meg nem értett semmit abból amit mondtam, úgyhogy inkább hagytuk aztán megmelegítettük neki a Lillával a káposztáját. Aztán később valamelyik nap az egyik tizenegyedikes lánnyal beszélgettünk.
 Viszont volt egy ember akin kifejezetten meglepődtem. Mármint tényleg, hirtelen azt sem tudtam, hova tegyem az egészet. Szóval a Krisztián. Vele még első hét második napján összehaverkodtunk. Volt barátnője. Ő volt az akit a Peti bemutatott nekünk, és akivel lementünk a "Tisza-partra" (ami egyébként Duna volt, de nem baj). Akit a Niki folyamatosan szadizott, és tökre úgy csinált mintha bejönne neki, holott a Nikinek is barátja van de szerintem még tél előtt szétmennek muhahaha. A lényeg az, hogy az utóbbi hetekben nem beszéltünk sokat a Krisztiánnal, csak amikor összefutottunk vele a kosárpályán, kicsit cseverésztünk. Hétfőn meg tök durva volt az egész. Mármint én olyan hülye voltam, hogy azt hittem vasárnap elhagytam a vonaton a pénztárcám, és egy kissé még kétségbe is estem mert az egész szobát felforgattam és nem találtam a szekrény sarkában találtam rá, miután apa alaposan leszidott a telefonban, de mennem kellett szilenciumra, ezért hagytam a dolgot. Amikor beértem a terembe csak a Krisztián volt ott.
- Hali. Szerinted mekkora az esélye annak, hogy elhagytam a pénztárcám a vonaton? - kérdeztem amint beléptem.
- Annyi, hogy én elhagytam a kulcsomat, és az összes pénzem. 100%.
- Az menő - bólogattam miközben letettem a cuccaimat az asztalomra és visszasétáltam a sráchoz.
- Várj, elhagytad a vonaton a pénztárcád ? - ezt kb. úgy kérdezte, mint akinek akkor esett le mit is mondtam. Aztán megtárgyaltuk, hogy mi minden volt benne, majd magához ölelt. Kicsit úgy  maradtunk, aztán eltolt, aztán megint beszéltünk, majd én öleltem meg, de úgy igazán átölelősen, konkrétan magamhoz szorítottam, és ezt az egészet azért mertem megtenni, mert már reggel is odaült mellém amikor egyedül voltam és beszélgettünk.
  Később este amikor lent voltunk a lányokkal (Lilla, Édua ) a Krisztián is lejött, és belehúzott az ölébe. Igazándiból csak bámultam, hogy mégis mi a fészkes fene akar lenni ez az egész, de aztán igazándiból nem húzódtam el két okból:
1.: Nem engedett el
2.: Nem esett rosszul az  akciója Aztán következő nap is beszélgettünk, meg szinte ugyanígy elvoltunk, amikor a pszichológusos nő jött, és foglalkozott velük gólyákkal, és néztük tovább a Forrest Gumpot, a Krisztiánnal ketten leültünk a kanapéra, ő meg belehajtotta a fejét az ölembe, és úgy néztük a filmet.Aznap volt a Lilla szülinapja is, szóval a Nikivel kitaláltuk, hogy csinálunk neki egy kis összejövetelt az ebédlőben azokkal az emberekkel akikkel viszonylag jóban van. Kicsit későn szóltunk az embereken, mert a Krisztiánék is csak két órával előtte tudtak róla. Sőt, a Krisztiánnal is úgy közöltük, hogy lehívtuk a
 kosárpályához, és miután beszéltünk vele megölelt. Aztán megfogta a derekam és felém hajolt. Persze nekem akkor nem esett le, hogy mit akar, csak röhögtem, mint egy idióta majd akkor jöttem rá mi is akar lenni az egész, amikor el hajolt, hogy kinevessen. Persze ezt sem gúnnyal tette, csak úgy kinevetett (?). Na mindegy, szóval az összejövetel előtt megkértük, hogy szóljon a szobatársainak, de nem szólt, meg amikor az egész lezajlott csak összeröhögtek a Ricsivel. Aztán amikor az egésznek vége lett, észrevettem az ajtóból és utána mentem. A nevelői előtt tudtam megállítani.
 - Anna, én értékelem az igyekezeteteket, de az egész olyan szervezetlen és igénytelen volt - kezdte.
- Mi az, hogy igénytelen? - húztam össze a szemem és olyan dühösen néztem rá, ahogy csak tudtam.
- Azt se tudtuk, hogy énekelni kell!
- Hát, ha talán lejöttetek volna negyed kilencre, és szóltál volna a srácoknak, akkor....- és veszekedtünk. Én tökre mérges lettem rá, ő meg nem tudom. Másnap szilencium előtt a Lilla kiborította a teámat a padomra, úgyhogy pár padsorral arrébb költöztem, aminek következtében a Krisztián is átült a mellettem lévő padsorba. Miközben nagyban írtam az angol leckét meghallottam, hogy elkezd cicázni. Éreztem, hogy nekem mondja, de haragudtam rá, ezért eltakartam az arcom. Aztán felnéztem, és alig tudtam megállni, hogy el ne vigyorogjak. Farkasszemet néztünk, ő meg segítség kérően rám pillantott. Ceruzát kért, én meg nem akartam adni neki, de miután senkitől nem tudott kérni igazándiból rajtam kívül csak az Ármint kérdezte meg, ő meg nem tudom, hogy egyáltalán hoz e szilora ceruzát odaadtam neki a nagyon szép rózsaszín szivecskésemet, én meg írtam tovább a férfias egyszerű szürkémmel. Anna visszavág, taps taps. Utána meg matekból kért segítséget, úgyhogy odaültem mellé, és korrepetáltam kicsit, amikor rátette a kezem a térdemre, én meg ellöktem onnan, mire ő kérdően nézett rám.
- Haragszok rád! - suttogtam.- De miért...? - kérdezte értetlenül.
- Szerinted?-forgattam a szemem, ő meg csak annyit mondott, hogy szünetben megbeszéljük. És még
szünet előtt megbeszéltük, viszont úgy éreztem, hogy még akar valamit mondani, ezért amint szünet lett rögtön odaültem mellé, és addig nem kezdtünk el beszélgetni amíg mindenki ki nem ment. A Bea néni is kimászott a teremből, és én készültem, hogy ezaz végre váltunk pár szót, erre belépett a Niki meg a Lilla, szóval nem igazán beszéltünk, aztán meg mint később kiderült, a Niki tökre féltékeny volt rám, hogy a Krisztián többet foglalkozott velem. Tök jót röhögtem rajta, de most komolyan, meg aztán élveztem is az egészet, hogy a Niki féltékeny rám, hű, ez az, ez tök vicces érzés.

 Úgyhogy ja, igazándiból ennyi történt az elmúlt hetekben. Igazándiból sajnálom, hogy nem tudok laptopot bevinni a koliba, mert ott is tök szívesen írnék minden nap, csak így nem tudok. Na nem baj.
Egyébként itthon minden oki. Mármint anyuékkal egész jól el vagyok, a szobámat imádom, viszont a volt osztálytársaimmal nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, és még az Armanddal sem tudtam. Két találkozót beszéltünk meg, mindegyiknél közbe jött neki valami. Úgyhogy ja, furcsa, milyen könnyen eltávolodnak tőled az emberek, ha nem keresed őket.
Most viszont búcsúzom.
CSÁÓ BELÁZZ!

*Nem tudom mi legyen a cím*

 A kollégium meglehetősen érdekes. Amióta ott élem a mindennapjaimat, kicsit olyan, mintha elkezdtem volna élni. Új emberek, új helyszínek, új helyzetek, új lehetőségek, új furi kolesz kaja, új problémák és ja. Tök király az egész. Mármint tényleg az. Ha kollégista vagy olyan, mintha az idő elrepülne a fejed fölött. Jó, persze két vagy talán egy héttel ezelőtt én sem egészen így gondoltam. Sőt meglehetősen ki is borultam, és még mindig nem tudom mi üthetett belém. Egyszeribben úgy éreztem haza akarok menni. Hiányoztak Anyuék, hogy nem vagyok mindennap velük, hiányzott a Berta, hogy nem megyünk mindennap együtt a suliba, nem nevetjük ki együtt a többieket, és nem vagyunk úgy tényleg, igazándiból együtt. Komolyan hazaakartam menni, sőt el is terveztem, ha lejár az egy hónap limit, amit anyuval megbeszéltünk, zúzok haza ezerrel, és meglepő dolog történt. Niki azt mondta, nehogy haza merjek menni, mert megöl, és mondta Lilla is, én meg ennek nagyon örültem. És tudjátok mit? Nem akarok hazamenni.
 Főleg azok után nem, hogy a kosárlabda klub keresési akcióm kudarcba fulladt. A sulimban nincs kosaras klub, a kollégiumot működtetű suliban csak kötelezően választható sportként létezik, max. a városban lévő sportiskolába mehetnék el, de oda meg nem akarok. A kollégiumnak viszont van az udvaron kosárlabda pályája, a Szabi meg elkezdett tanítani kosarazni. Ő egyébként tiszta jó fej. Bírom. Két nappal ezelőtt meg kiakartam lökni a harmadik emeletről. Jó, hát igazándiból annyi volt, hogy nem köszönt vissza, meg úgy köszönni sem akart, szóval igen. Mostanában kicsit idegesebb vagyok.
 De egyébként úgy nem tudom. Vagyis hát na. Szereztem újra Tesco-s vaníliás illatgyertyát, és körülbelül délelőtt óta ég, és olyan illat van a szobámban, mintha belenyomnám a fejem egy doboz CBA-s vanília jégkrémbe. De tök jó, mert én nagyon szeretem a vaníliát, az tök király dolog. Ma csináltam tejeskávét reggelire, és szerettem volna beletenni fahéjat, mert az úgy nagyon jó párosítás. Aha, csak nem volt fahéj. Hát magamban el is kezdtem szitkozódni, hogy miért nincs itthon fahéj. Senki sem adott rá választ, már ha a rádióból szóló "I can't feel my face, when I with you" nem számít annak. Asszem' nem.
 Jaj, egyébként elkezdtem olvasni az Obszidiánt. Az összes bloggal kapcsolatos dologban megértem Katyt. Meg bírom az egész csajszit. Dameon meg olyan mint egy rossz tíz éves. De egyébként kifejezetten örülök, hogy találtam végre egy olyan könyvet, ami kicsit jobban leragasztott. Csak velem az a baj, ha elkezdek valamit olvasni, azt egy délután alatt képes vagyok kivégezni. Itt is így volt. Egyik pillanatban a huszonnegyedik fejezet első bekezdését olvasgatom, lapozok egyet és az van a lap tetején, hogy harmincegyedik fejezet. Mindegy, legalább megtudtam mi történik, és hogy milyen hosszan le lehet írni egy csatát.

Középsuli és kollégium: Kilátások

  Szeptember 1-je egy érdekes nap, legalábbis a gólyáknak biztos. Találkoznak azokkal az emberekkel akik az elkövetkezendő négy vagy hat évben végig fogják őket követni az életükben, akikkel napi 6 órát is elfognak tölteni. Azon a napon velem is így történt *ezt a bevezetééést, na tiszta írói lett*.
A suli előtt egy nappal volt a beköltözés a koleszba. Mi négyre odamentünk, bementünk az ebédlőbe, ahol megkaptuk a huzatokat, a szobakulcsot, és ahol befizethettük a menzát az elkövetkezendő 15 napra. Nagy szenvedések árán felvittük a bőröndömet ( izé, kicsit nagy lett) a két hátizsákomat, az ingemet és egy csomó lapot a keskeny lépcsőn, és majdnem leestem. A lány koli két emeletes mindegyik emeleten van kb. 8 szoba, két tusoló, két vécé egy hűtő, meg egy vasaló, amire valami fekete cucc ráégett. Szóval a szobánk ajtaja szemben van a bejárattal, és rá van írva, hogy betegszoba. Niki szerint azért mert ott a betegek laknak *hahaha*. Amikor beléptünk a szobába meglepődtünk. Nem azért mert olyan hű de szép lett volna, hanem azért mert olyan kicsi volt mint a fene. Egy ilyen cső szoba. Az egyik oldalán két íróasztal, meg a két szekrény, a másikon két emeletes ágy köztük egy ilyen polcos szekrénnyel. Valahogy beszenvedtük magunkat, én meg rögtön lestoppoltam az ablakhoz legközelebbi ágynak az alsó felét. Olyan szép világos volt, tetszett, meg a legközelebbi szekrény részt is megtaláltam magamnak. Gyorsan betettem pár cuccot, amolyan jelzésképpen, hogy az az enyém, amikor is az egyik koleszos, tizedikes lány (akit mellesleg még ismerek is) megjelent az ajtónkban. Mondta, hogyha bármi van akkor szóljunk neki, meg megmutatta a szobájukat is, na meg kiröhögött minket, mert megkaptuk azt a szobát. Nem sokkal utána lekísértem Anyut ( a másik szülőm dolgozott, és nem tudott eljönni), összefutottam a Nikivel, felmentünk a szobába, pakolgattunk, aztán az Édua is beért, majd lementünk az ebédlőbe megbeszélésre, ahol amilyen szerencsések voltunk, rögtön felállítottak minket, hogy végigmérhessék a nagyobbak a szecskáztatható kicsiket. Szerencsére azon a napon nem volt vacsora, így fent a szobánkban kajáltunk, meg közben beszélgettünk a lányokkal. Aztán igazándiból a koliban is teltek a napok. Például kedden az egyik folyosón találtunk egy kilencedikest, szintén gólya, Janka nevű lányt, aki sírt. Megkérdeztük mi a baja, azt mondta, hogy a szobatársaival van konfliktusa, elhívtuk magunkkal sétálni, de később tök gyanús lett, mert mindig odament a szobatársaihoz, meg beszélt velük, jópofizott nekik, meg minden. Meg találkoztunk egy lánnyal (dettó szecska) őt Lillának havják, kissé rockerbeütésű, nagyon jófej csajszi, és Szabival, az  egyik végzős sráccal, aki odahívott hozzájuk kosarazni minket egyik este, és azt mondta, hogy ő már akkor látta rajtam, hogy őstehetség vagyok, amikor még ültem. De ő tök aranyos, mindig köszön nekünk, meg minden, meg egyik délután elmentünk négyen sétálni, és egy ilyen pub mellett mentünk el, aminek az ablakában egy szemüveges, kalapos srác ült.A következő jelenet zajlott le, épp a telefon tokokról volt szó:
Niki: Hát szerinted az én Navon Mizu *szám*-s telefonomra, hol lehet tokot kapni?
Én: Miért nem nézel szét Íbéjen? Ott még léggitárt is vehetsz
Niki: Jaja, léggitár 40 000-ért
Itt volt az a pillanat, amikor az ablakban ücsörgő srác, felénk fordult, és kiröhögött minket. Később kiderült, hogy az a Szabi volt.
 A negyedik személy a Matyi. Egyik nap bejött az egyik szünetben (szilencium közti) és beszéltünk vele. Először azt mondta Petinek hívják, de igazándiból úgy hívjuk ahogy akarjuk. A portán Dancsó Péterként iratkozott fel. Az ötödik a Noel. Először ő is azt mondta, hogy Peti (miért akar mindenki Peti lenni, hm???)  de később hallottuk, hogy Noelnek szólítják. Ő meg egyszer segített nekem, vagyis hirtelen tökre a bátyus beütést keltette bennem. Igazándiból csak annyi volt, hogy nekem sürgősen el kellett mennem a koleszból, (vásárolni mentem na) de nem találtam nevelőt, és próbáltam a Szilvi ( portás) nénivel ledumálni, hogy engedjen ki anélkül, és a Noel mondta, hogy az Ákos bá' ott van a nevelőibe, én meg hosszan elbámultam a helység felé, ő meg mondta, hogy " Na futás!" de ezt olyan cukin, hogy majdnem elolvadtam. De egyébként elméletileg ő nagyon bunkó. Az utolsó a banános gyerek, az ő nevét nem tudjuk, kicsit duci, de egyszer amikor mentünk ki, megkérdezte, hogy nem tudjuk-e mennyibe kerül a banán, meg megkért minket, hogy nézzük meg. 460 Ft/kg, ha valaki vágyat érez banánt venni. Ó, majdnem elfeljtettem a gólya srácokat, a perverz, hasujjazó Kriszitánt, az ijesztő Richárdot, a vékony hangú Ármint, a bajszos Bencét, a Viktort, aki elég taszító, minden szempontból, és az idegesítő, állandóan dumálnékhatnú Botondot, aki még az osztálytársam is. Vele próbáltam tartani magam a "nem elsőre ítélek" szituhoz, de amikor szilon is állandóan dumál nekem, pedig tanulnék, meg matek óra végén hátradől és elkezdi kérdezni, hogy odaadtam a kaja jegyem, ó és kérdés nélkül lejön velünk a kávéautomatához, ahol hangosan ordít... na szóval ő megoldotta, hogy dühös legyek rá.
Egyébként szerintem tök érdekes, hogy leginkább csak fiúkkal barátkoztunk össze, lányokkal kevésbé. Jó, a lányok néha nagyon hárpiák. Sőt. Mindig.
 Az osztályom jónak ígérkezik.  Elég sokféle személyiség van, de mindegyikük normálisnak tűnik, sőt akikről első ránézésre nem gondoltam volna, hogy jó fejek azok. Sőt ők nagyon is. A padtársamat Petrának hívják, és van egy szőrös tolltartója, aki tök puha, vannak nagy szemei, és Józsinak hívják. Vele vagyok a legjobban, főleg, hogy ők vittek ki a Takkohoz, így többet beszéltünk, meg még jó pár emberrel. Szóval eddig tök jó, és remélem mindenki másnak is. Bár még furcsa a kolesz, mert többet szeretek itthon lenni, de azért lassan beleszokok.
                                                                 Áve!                                                      (ahogy a Peti mondaná)

Ezt jobb ha nem olvasod el...

Néha elgondolkodom, hogy kinek jó az ilyen forró időjárás. Mármint oké, nyár van, ez az, legyen meleg, juhé, de ne annyira, hogy szoknyában és pólóban is képes legyek szétolvadni. Szeretem a meleget, (bár a tél valahogy közelebb áll a szívemhez) természetesen mértékkel. Bezzeg azt imádom amikor szakadó hóesésben kell haza bicikliznem és a hideg szétcsipkedi a kezem.
 Amióta eltelt a Berta szülinapja, napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy ülök és a billentyűzetet nyomkodom, természetesen szerintem megérdemlem. Egész nyáron utazgattam, voltam táborokban táborozóként és felügyelőként egyaránt, (éljenek a hat évesek ) túráztam, kicsit fesztiváloztam, sátraztam és két hónapon keresztül kétnaponként jártam becsületesen tánciskolába. A tánciskolát az elballagó nyolcadkosoknak szervezik bár volt ott egy tizedikes lány is és itt megtanulunk keringőzni, chachacha-t táncolni, rocky-t és még sokféle más milyet, összesen 18-at. Ez egy fajta hagyomány itt, és, hogy őszinte legyek, jó volt táncolni, de amikor este héttől tizenegyig csak táncoltunk és a magassarkúm szétdörzsölte a lábamat kifáradtam. Ó és még a vizsgabálról is késtem. A táncsulit két rendezvény zárja, a táncverseny ahol választott párokkal eltáncolunk x táncot, és azt zsűrizik, meg a vizsgabál, ahol mindenki táncol mindenkivel. A vizsgabálon szokták kiosztani a táncversenyeseknek a rózsákat és az ajándékokat a helyezetteknek, de előtte volt ugye az egy órás vizsga, majd negyedóra szünet. Csak mi (Hanna, Anna2.0 és én) azt hittük fél órás. Úgyhogy igen, hoztam a szokásos formám.
  Szóval én most tök boldog vagyok. Akkor kelek amikor akarok, és akkor fekszek amikor úgy tartja kedvem. Egyetlen gikszer van az egészben: a szervezetem kitalálta, hogy ő csak azért sem termeli tovább a melatonint (alváshormon, amikor a szemhéjat fény éri a termelődési folyamata leáll, és igen én ezt külön angolon tanultam) és csak azért is 5 órát hagy aludni. Aznap persze valamikor 11 körül már lehajtottam a lap topom fedelét, jobb ötletnek tartottam, mintha a billentyűzeten aludtam volna el.
  Örömöm útjába csupán az iskolakezdés áll, mivel el kell kezdenem szortírozni a régi tankönyveimet, megvenni az új füzeteket,  azokkal kezdeni valamit, hogy ne legyenek olyan unalmasak, a szobámban valamiféle portörlést csinálni, egyszóval teljesen meggátol abban, hogy egész nap karaokepartyn lógjak, vagy épp a szintetizátoromat nyomkodhassam, mert én egy nagy virtuóz vagyok. Egyébként nem, a billentyűk tele vannak irkálva betűkkel.
  Az a meglepő, hogy ezzel együtt viszont várom is, és szeretnék már menni, hogy tanulhassak. Vagyis nem pont ezért (*Valaki*:hahaha, ezt már elszóltad, hülye kis stréber) csak valamiért én mindig is tökre imádtam a füzeteimbe firkálni, különböző színekkel kihuzigálni szavakat, vagy csak pénz söprögető néniket rajzolni, amiről eszembe jut az infláció és a többi (tudtátok, hogy a satöbbi az az  és a többi-ből lett? ezt csak most találtam ki). Szóval ilyen alap dolgok. Az egyetlen dolog amit nem akarok az a kémia. Remélem ezt hallod.
Kémia: Igen, igen de csak te nem szeretsz, mindenki imááááád engem!
Anna: Kicsit nem gondolod magad önteltnek?
Kémia: Kicsit nem gondolod magad idiótának?
Anna: Búj be a földbe, és játszd azt, hogy virág vagy, és megmentetted a világot magadtól! Napi jó cselekedet.                                                      
Nem vagyok értelmi sérült, csak fellógattam néhány karácsonyfaégőt a karnisra, meg végigvezettem az asztalomon, és az ágyam fölött mindig beleakadok meg néhány könyvemen, és most azt a látszatot kelti, hogy magasabb a belmagassága a helyiségnek, mint egyébként, és ennek annyira megörültem, hogy nem tudom.
 Szeresd a szeretethiányos sütikéket! Szegények olyan szeretethiányosak!

Könyvek

  Sokszor elgondolkozom azon, hogy mit olvassak, de mivel már az összes nekem szimpatikus könyvet kiolvastam a könyvtárban, arra, hogy én nyáron még egyet kivégzek esély annyi, mint hogy a hajam végre normálisan álljon. A fürtjeim pedig utálnak engem, szóval így nem jutnék túl sokra. De talán csak az akaraterőmön múlik, hisz nem olyan rég kaptam az Armandtól egy verseskötetet ( ami azért elég nagy szó, ő a legnagyobb versrasszista, akit valaha is ismertem ) csak még pár versnél tovább nem jutottam, meg aztán vasárnap is kikölcsönöztem A legyek urát, de még a táskámból sem vettem ki. Meg a polcomon is ott pihen a Linger, az Alice Csodaországban, a Napfogyatkozás és még nem is tudom mennyi könyv.
  Anyukám jó pár éve dolgozik a városi könyvtárban, ezért már pici baba korom óta körbe voltam véve a különböző színes kötetekkel, na meg az internettel nem véletlen, hogy 9 éves koromban már úgy gépeltem, mint a többiek ötödikben. Furcsa mód ettől függetlenül is csak másodikban talált rám az a könyv, ami aztán elindította az egész olvasási folyamatot. Pár éve visszaolvastam. Hát gyerekek, az a kötet olyan gagyi volt, mint a fene, de hálás vagyok neki, mert végül is miatta kezdtem el olvasni. Szóval köszi te béna könyv. <3
  De hogy miért is lenne fontos találni pár könyvet amit ki tudok olvasni?
Jövőre kollégista leszek, és a Nikit meg az Éduát ismerve, szükségem lesz arra, hogy olyan hangosra állítsam a zenét, hogy ne halljam őket, miközben olvasok. Tudni illik, az Édua állandóan panaszkodik, és ha netalántán rájönne az öt perc, nekem valahogyan el kell előle tűnnöm, mert különben ideges leszek, dühös, káromkodni fogok, szóval ellentámadást indítok. Persze, ha egy könyv sem lenne a kezembe való, akkor még mindig ott van az a lehetőség, hogy bebújok a szekrénybe, hátha megnyílik egy átjáró Narniába, hogy aztán ott folytassam csodás életem hátralevő részét.

Változások

  Mindig megfogadom magamnak, hogy foglalkozok majd a bloggal, írok bejegyzéseket meg minden, de a nutella evés elvette az időmet. Mivel tudom, hogy jelentősebb forgalmam nincs itt, ezért magam miatt szeretném folytatni. Mármint tiszta menő visszaolvasni a részeket meg minden, néha azért elsüllyedek és el sem hiszem, hogy hogy lehettem ilyen értelmi fogyatékos 12 évesen, meg 13 évesen, és még most is... de azért elég jól el vagyok vele.
  Mióta nem írtam, derültek ki dolgok. Főleg ezek miatt nem írtam. De most leírom. Szóval először is: kibékültünk az Armanddal. Nem volt nagy cucc, megbeszéltük, és most már úgy elvagyunk, még a barátnőjével is sikerült nagyjából egy hullámhosszra kerülnöm, de kicsit furi. Aranyos meg minden, de olyan magányosnak tűnik.
Másodszor is: kiderült, hogy akit eddig lotyónak hittem, az lotyó. A legnagyobb. Igen, itt most a *név*-ről van szó. Amilyen alacsony lett, annyi kétszínűség szorult belé. Már régebben is figyeltem, hiszen amikor még nem jött ki ennyire rajta, én ölelgettem, aztán amikor visszafordultam a folyosón, olyan lenéző és "de elegem van belőle" tekintettel vizslatott utánam, hogy majdnem elsüllyedtem. Aztán év végén volt egy askos incidens, amikor a Kitti, meg a Hajni a Niki askjára névtelenül írogatták, hogy mekkora izé. Én meg gondoltam akkor játszom a nagy megvédőt ( ezért nem szabad ribancokat megóvni) és írtam a Hajni meg a Kitti askjára. Erre ők megharagudtak rám, próbákon állandóan mondogatták azokat a szövegeket, amiket írtam nekik. Később, egyik nap a Kitti írt egy felelősségre vonó levelet, amiben azt is elmondta, hogy a *név*-ék mindent visszamondtak neki, amit valaha én róla mondtam, úgy, hogy a lányok is hallották. Nem voltak nagy dolgok, csak néha olyasmi megszólalások hagyták el a Kitti száját, mint pl. " Az ilyen lányokból lesznek a valakik, és nem azokból akik könyveket olvasnak" miközben rázta magát tesi után az öltözőben, ezen én meg persze fenn akadtam, mint fán a levél. De vele is megbeszéltem. Természetesen később elmondtam a Nikinek, hogy tudok a *név*-s esetről, mikor Balatonszéplakon sétáltunk a városból vissza a szállás felé és fogtuk egymás kezét. Igazándiból köpni-nyelni nem tudott.
  Harmadszor: Jövőre gimi. Vagyis 20 nap múlva. Nem igazán érzem még magam készen erre. Hogy mindent hátrahagyjak, hogy jöjjön a tiszta lap, ami tényleg tiszta, csak a radírozás nyomai vannak rajta. Tudom, hogy a gimi nem jár azzal, hogy mindent eldobunk magunk mellől, de ahogy belegondolok, egyre inkább úgy érzem, hogy kezdenek tőlem távolodni a régi dolgok, ez meg tuti azt jelenti, hogy egy csomó új fog jönni, amitől én persze tartok, hiszen nem csak egy tök új környezetbe megyek, de olyanba is ahol nem nagyon ismerek még senkit. Természetesen beszéltem már pár osztálytársammal, meg lesznek a szomszéd városból is, de akkor is kicsit rémisztő. Persze mindig próbálom magam azzal nyugtatni, hogy tuti lesznek ugyanolyanok, mint én, de elég sok lesz az abban a városban lakó osztálytársaim száma, szóval már nagyjából ismerik egymást, stb. , stb... Meg azért a gólyaléttől is tartok. Mindenki átesik ezen, de azért örülnék, ha én kimaradnék belőle. Bár ahova a Bertáék mennek, ott még inkább vannak szívatások, úgyhogy kimerem jelenteni: mi jobban jártunk ilyen téren.
  Szóval egyelőre csak reménykedem, hogy azért jó lesz jövőre is. Meg mindenki másnak, hogy nekik is jó lesz.